Anyám harminc esztendős volt és még igazán csinos, amikor apám kis stroudi házába költözött, hogy négy kisgyerekének gondját viselje. Gondolom, apámhoz hasonló emberrel addig még nem találkozott. Ez a meglehetősen álszent, ájtatosan finomkodó, előkelősködő és modoros, de tagadhatatlanul jóképű fiatalember a zenéjével és becsvágyával, vonzerejével és művelt beszédével az első látásra levette a lábáról. Azonnal beleszeretett hát, és örökre szerelmes maradt belé. És mivel ő maga bájos és érzékeny volt és apámat rajongással vette körül, apám is vonzódott hozzá. El is vette feleségül. Később pedig otthagyta, a saját és anyámmal közös gyerekeivel együtt.

Miután apám elment, anyám a faluba hozott bennünket és várt. Harminc évig várt. Nem hiszem, hogy valaha is rájött volna, miért hagyta ott az apám, pedig az ok elég világos volt. Ez a bátortalan ember anyámat túl őszintének és természetesnek találta, akitől idegenek voltak apám pedáns szabályai. Végtére is vidéki lány volt, rendetlen, nagyon mulatságos és kedves. Szétszórt volt és csintalan mint egy csóka, rongyokból és ékszerekből rakott fészket magának, boldoggá tette a napsütés, hangosan rikácsolt, ha veszélyt sejtett, leskelődött és égett a kíváncsiságtól, vagy elfelejtett enni, vagy egész nap evett, és énekelt, amikor vörösen hanyatlott le a nap. A sövénylakók egyszerű törvénye szerint élt: szerette a világot, nem tervezett előre, észrevette és áhítattal szemlélte a természet csodáit, és akkor sem tudta volna rendben tartani a házat, ha az élete függött volna tőle. Az apám egész másra vágyott, olyasmire, amit anyám sohasem volt képes a számára nyújtani: a feddhetetlen kertvárosok véd- és dacszövetségére, amit a végén meg is kapott.

Anyámban élete végéig az a három vagy négy év tartotta a lelket, amit apámmal töltött. Úgy vigyázta azt a boldogságot, amelyben akkoriban része volt, mintha az lenne apám visszatértének záloga. Szinte áhítattal beszélt róla; nem arról, hogy elmúlt, hanem hogy egyáltalán megtörtént.


[quote]
This translation received 7 votes and the following comments:
The best to my ears - easy-to-read, flows naturally in Hungarian, and makes the meaning clear.
Egy-két félrecsúszott szótól eltekintve ez a legkielégítőbb, jól fogalmazott fordítás.
Összességében ez a legjobb. A kifejezések fordítása helyes, a stílus szép, a helyesírás jó.
Best of the four, using idiomatic words and expressions that others failed to find.

[/quote]

Anya még elég csinos nő volt, mikor 30 évesen odaköltözött a kis stroudi házba, és gondjaiba vette a négy gyereket. Mielőtt őt megismerte, nemigen találkozhatott hozzá fogható férfival.
Az amúgy kissé öntelt fiatalember rögtön lenyűgözte finom ájtatosságával, jó modorával, ambíciójával és zenei tehetségével. Elbűvölően viselkedett, okosan beszélt, és tagadhatatlanul jól nézett ki. Anya első látásra beleszeretett, és aztán ki sem szeretett belőle többé. Apám is vonzónak találta őt a maga bájával, érzékenyégével és rajongásával. El is vette feleségül. És aztán el is hagyta - otthagyta neki a kölykeit is a közös gyerekeik mellé.
Mikor eltűnt, Anya idehozott minket a faluba, és várt. Egyre csak várt, 30 éven keresztül. Nem hiszem, hogy valaha megértette volna, miért hagyták el, pedig elég világosnak tűnt. Túl őszinte, túl természetes volt ő ahhoz a riadt emberhez, távol állt tőle az a tisztaság- és rendmánia.
Végtére is vidéki lány volt, abból a rendetlen, hisztérikus, érzelmes fajtából. Teljes káoszban élt, szemtelen szarka módjára ékesítette rongyokból összehordott fészkét, lubickolt a napsütésben, ha veszélyt érzett, világgá károlta félelmét. Szerette beleütni az orrát mások dolgába, kíváncsisága nem ismert határokat. Volt, hogy enni is elfelejtett, máskor meg csak evett egész álló nap, és a vörösen alábukó nap látványa dalra fakasztotta. Egyik napról a másikra élve nem tervezgetett, áldott szeme mohón nyílt rá a természet csodáira, és a világért sem bírt volna rendet tartani.
Apám valami egészen másra vágyott, olyasmire, amit ő sosem tudott volna megadni neki. A külváros sérthetetlenségének óvó rendjét kereste, amit aztán meg is kapott végül.
Az az együtt töltött három-négy év Anyának táplálék volt egy életen át. Úgy őrizte akkori boldogságát, mintha az elég lett volna ahhoz, hogy apám végül visszatérjen hozzánk. Szinte félve emlegette; nem azt, hogy elmúlt, hanem hogy egyáltalán megtörtént.



[quote]
This translation received 2 votes

[/quote]

Hi,

I would like to enter the contest and submit my translation .
Do I paste it here? Please help, I am a new member.

Thanks
Katarina

Anyám 30 éves volt és még mindig roppant csinos, amikor beköltözött hozzá ebbe az apró Stroud-i házacskába és a négy kis gyermekeit védelmébe vette. Gondolom, mindaddig nem találkozott hasonló férfivel. Ez a kissé álszent fiatalember elbűvölte őt mihelyt meglátta, ájtatos kedvességével, megtetsző modorával, zenéjével, érvényesülési vágyaival, bájával, értelmes beszédstílusával és tagadhatatlan jóképűségével. Szóval anyám rögtön szerelmes lett belé és örökre szerelmes is maradt. Jómaga bájos, érzékeny és rajongó volt, apám is vonzódott hozzá. Annyira, hogy elvette feleségül. És később ott is hagyta, nemcsak őt de a saját és anyám többi gyermekeit is.

Amikor elment, anyám a faluba hozott minket és várt. Harminc évig várt. Nem hiszem, hogy valaha tudta-e hogy miért hagyta őt ott apám, holott elég világos volt az oka: túl becsületes volt, túl egyszerű ehhez a félő emberhez, túl messze állt az ő rendezett törvényeitől. Végeredményben ő egy falusi lány volt; rendetlen, hisztériás, ragaszkodó. Összezavarodott és csíntalan, mint a kémény-szarka, fészkét rongyokból és gyöngyökből tette össze, örült a napsugárnak, veszélyben sikított, leskelődött, kíváncsisága telhetetlen volt. Vagy elfelejtett étkezni, vagy egész nap evett, és énekelt vörös naplementekor. Könnyű, élősövény-törvények szerint élt, imádta a világot, nem voltak tervei, éles, ájtatos szemmel nézte a természet csodáit, de ne adj’Isten hogy a lakást tisztán tudta volna tartani. Apám valami teljesen mást várt el, valamit, amit anyám soha nem tudott volna megadni neki – a vádmentes külváros védő rendjét, amit aztán a végén meg is kapott.

Anyámat élete végéig éltette az a három-négy év, amit apámmal töltött. Az akkori boldogsága olyasmi volt, amit eltitkolt, mintha azzal biztosítaná, hogy majd egyszer visszatér. Szinte áhítattal beszélt róla, nem arról hogy megszűnt, hanem hogy egyáltalán megtörtént valaha.
[Subject edited by staff or moderator 2007-02-12 15:26]

Anyám harminc volt és még meglehetősen csinos, amikor a férfi Stroudban lévő kis házába beköltözött, hogy a négy gyereknek gondját viselje. Gondolom, korábban még soha nem találkozott senkivel, aki hozzá hasonló lett volna. Ez a némiképp pedáns fiatalember első látásra lenyűgözte jámbor kedvességével, viselkedésével és modorával, zenéjével és ambícióival, vonzerejével, okos beszédével és tagadhatatlan jóképűségével. Úgyhogy rögtön beleszeretett és mindvégig szerelmes is volt belé. És ő is vonzotta az apámat, mivel kedves volt, érzékeny, és mivel rajongott érte. Így aztán feleségül vette. Aztán meg elhagyta – a saját gyerekeivel és néhány további, közös gyerekkel együtt.

Amikor elment, Anyám elhozott minket a faluba – és várt. Harminc évig várt. Nem hinném, hogy valaha tisztában lett volna azzal, miért is hagyta el, pedig az okok elég egyértelműeknek tűntek. Túl őszinte, túl természetes volt ő a riadt férfi számára; túlságosan távol állt annak tekintélyes törvényeitől. Hiszen végül is vidéki lány volt: rendetlen, hisztis, szeretettel teli. Szeleburdi volt és pajkos, mint a kéményen tanyázó csóka, fészkét rongyokból és drágakövekből építgette, napsütésben boldog volt, veszély esetén nagy hangon vijjogott, kíváncsiskodó volt és kíváncsiságában telhetetlen, hol megfeledkezett az étkezések idejéről, hol meg egész nap evett. És dalolgatott, ha napnyugtakor vörös volt az ég alja. A sövénykerítések kényelmes törvényei szerint élt, szerette a világot és nem voltak tervei, jó szeme volt a természet csodáinak meglátásához, otthonát viszont soha életében nem tudta rendben tartani. Apám azonban valami egészen másra vágyott. Olyasmire, amit ő soha nem adhatott meg neki, de amit aztán végül megkapott: egy kifogástalan előváros oltalmazó rendjét.

Anyámat egész hátralévő életében az a három vagy négy év éltette, amelyet apámmal töltött. Akkori boldogságát úgy őrizte, mintha ez biztosíthatná, hogy a férfi végül visszatérjen. Nem azért beszélt róla szinte félve, mert elmúlt, hanem azért, merthogy egyáltalán megtörtént.

[Subject edited by staff or moderator 2007-02-12 15:27]