Winters used to be cold in England. We, my parents especially, spent them watching the wrestling. The wrestling they watched on their black-and-white television sets on Saturday afternoons represented a brief intrusion of life and colour in their otherwise monochrome lives. Their work overalls were faded, the sofa cover—unchanged for years—was faded, their memories of the people they had been before coming to England were fading too. My parents, their whole generation, treadmilled away the best years of their lives toiling in factories for shoddy paypackets. A life of drudgery, of deformed spines, of chronic arthritis, of severed hands. They bit their lips and put up with the pain. They had no option but to. In their minds they tried to switch off—to ignore the slights of co-workers, not to bridle against the glib cackling of foremen, and, in the case of Indian women, not to fret when they were slapped about by their husbands. Put up with the pain, they told themselves, deal with the pain—the shooting pains up the arms, the corroded hip joints, the back seizures from leaning over sewing machines for too many years, the callused knuckles from handwashing clothes, the rheumy knees from scrubbing the kitchen floor with their husbands' used underpants.
When my parents sat down to watch the wrestling on Saturday afternoons, milky cardamon tea in hand, they wanted to be entertained, they wanted a laugh. But they also wanted the good guy, just for once, to triumph over the bad guy. They wanted the swaggering, braying bully to get his come-uppance. They prayed for the nice guy, lying there on the canvas, trapped in a double-finger interlock or clutching his kidneys in agony, not to submit. If only he could hold out just a bit longer, bear the pain, last the course. If only he did these things, chances were, wrestling being what it was, that he would triumph. It was only a qualified victory, however. You'd see the winner, exhausted, barely able to wave to the crowd. The triumph was mainly one of survival. | Hidegek voltak az angol telek. Olyankor a pankrációt néztük a tévében, melyet különösen szüleim szerettek. A pankráció, amit fekete-fehér készülékükön néztek szombat délutánonként, színt vitt egyébként szürke életükbe. Munkásruhájuk kifakult, mint a dívány huzata, melyet évek óta nem cseréltek, csakúgy, mint egykori önmaguk, akik Angliába jövetelük előtt voltak. Szüleim, csakúgy, mint egész generációjuk, életük legszebb éveit gürcölték át nyomorult fizetségért a gyárak taposómalmaiban. Egy életen át tartó robotolás, a vele járó gerincferdüléssel, köszvénnyel, és elvesztett végtagokkal. De az ajkukra haraptak, és tűrték a kínt, hiszen más lehetőségük nem volt. Megpróbáltak áttetszővé válni munkatársaik áskálódásaira, nem foglalkozni az elöljárók üres locsogásával. Az indiai nőknek még a fizikai bántalmazást is el kellett tűrniük férjeiktől. Szokj hozzá a fájdalomhoz, mondogatták mintegy maguknak, tanulj meg élni a kínnal: a hasogató fájdalommal a karodban, és az elkopott csípőizületeidben, a nyilalló hátfájásokkal - a varrógép fölött eltöltött évek hozadéka - a kézi mosástól megkeményedett ujjpercekkel, a padlósúrolásban elreumásodott térdekkel.
Mikor szüleim szombat délutánonként, tejes kardamon teával a kézben leültek pankrációt nézni, szórakozásra és nevetésre vágytak. Szerették volna, ha a rossz felett, legalább most az egyszer, győzedelmeskedne a jó. Látni akarták, ahogyan a hencegő, nagyhangú bajkeverő jól megkapja a magáét. Szorítottak, hogy a pozitív hős, a küzdőtéren ellenfele szorításában vergődve, vagy éppen kínba torzult arccal fájó oldalát fogva, fel ne adja a harcot. Ha még csak egy kicsit ki tudna még tartani, ha képes lenne még elviselni a fájdalmat, ha bírná még szusszal, akkor talán, de csak talán, diadalmaskodhat. Nehezen kivívott győzelmek voltak ezek. Láthattuk a bajnokot, aki kimerültségében épphogy csak inteni volt képes a nézőseregnek. Maga a túlélés volt a győzelem.
|