ProZ.com translation contests »
1st Annual ProZ.com Translation Contest: "Awakening" » English to Hungarian » Entry by Lingua.Franca

Source text in English

Translation by Lingua.Franca (#7991)

Heathrow Airport is one of the few places in England you can be sure of seeing a gun. These guns are carried by policemen in short-sleeved shirts and black flak-jackets, alert for terrorists about to blow up Tie-Rack. They are unlikely to confront me directly, but if they do I shall tell them the truth. I shall state my business. I’m planning to stop at Heathrow Airport until I see someone I know. (...)

Astonishingly, I wait for thirty-nine minutes and don’t see one person I know. Not one, and no-one knows me. I’m as anonymous as the drivers with their universal name-cards (some surnames I know), except the drivers are better dressed. Since the kids, whatever I wear looks like pyjamas. Coats, shirts, T-shirts, jeans, suits; like slept-in pyjamas. (...)

I hear myself thinking about all the people I know who have let me down by not leaving early on a Tuesday morning for glamorous European destinations. My former colleagues from the insurance office must still be stuck at their desks, like I always said they would be, when I was stuck there too, wasting my time and unable to settle while Ally moved steadily onward, getting her PhD and her first research fellowship at Reading University, her first promotion.

Our more recent grown-up friends, who have serious jobs and who therefore I half expect to be seeing any moment now, tell me that home-making is a perfectly decent occupation for a man, courageous even, yes, manly to stay at home with the kids. These friends of ours are primarily Ally’s friends. I don’t seem to know anyone anymore, and away from the children and the overhead planes, hearing myself think, I hear the thoughts of a whinger. This is not what I had been hoping to hear.

I start crying, not grimacing or sobbing, just big silent tears rolling down my cheeks. I don’t want anyone I know to see me crying, because I’m not the kind of person who cracks up at Heathrow airport some nothing Tuesday morning. I manage our house impeccably, like a business. It’s a serious job. I have spreadsheets to monitor the hoover-bag situation and colour-coded print-outs about the ethical consequences of nappies. I am not myself this morning. I don’t know who I am.
Ha Angliában máshol nem is, a Heathrow-i repülőtéren biztosan látunk fegyvert. A rendőrök viselik, rövid ujjú ingben, fekete golyóálló mellényben, terroristákra kihegyezve, attól tartva, hogy felrobbantják a Tie-Rack nyakkendőboltot. Ha pont engem pécéznének ki, elmondanám az igazat. Csakis az igazat: addig maradok itt, míg nem látok egy ismerőst. (...)

Hihetetlen, már harminckilenc perce várok, és még sehol egy ismerős. Egy szál se. És engem sem ismer senki. Egy vagyok a tömegből, mint a taxisok, nyakukban egységes névtáblával (néhányuk vezetékneve ismerősnek tűnik), igaz, ők hozzám képest legalább jobban öltözöttek. Amióta a gyerekek megvannak, mindegy, mit veszek fel, egyformán néz ki rajtam kabát, ing, póló, farmer, öltöny. Minden, mint a gyűrött pizsama. (...)

Magamban ismerőseim nevét sorolom. Csalódtam bennük, egyikük sem indul ezen a korai kedd reggelen csodás európai útra. Kollégáim pedig, a korábbi munkahelyemen, a biztosítónál, most sem mozdulhatnak el helyükről, ahogy én ezt mindig is mondtam nekik, amikor még magam is oda voltam kötve, és csak az időmet pocsékoltam. Ally eközben töretlenül ment előre, ledoktorált, megkapta első előléptetését, a Reading University ösztöndíjas kutatója lett.

Újdonsült barátaink, már rendes állásokban, akiket éppen ezért itt most akár láthatnék is, azt mondják, hogy a „háziasszonykodás” tökéletesen megfelelő elfoglaltság a férfi számára, mi több, még bátor tett is. Férfias dolog otthon maradni a gyerekekkel. Persze ezek a barátok főleg Ally barátai. Azt hiszem, már senkit sem ismerek, és most, távol a gyerekektől, távol a fejem felett repülő gépektől, belülről hallom, amint sajnáltatom magam. Nem is olyan régen még mást szerettem volna hallani.

Sírni kezdek csendesen, nem zokogok, arcomon nem látszik semmi, csak a könnyem folyik. Nem akarom, hogy bárki is így lásson, nem az a fajta vagyok, aki a repülőtér közepén csak úgy kiborul egy semmilyen kedd reggelen. Házunkat úgy viszem, mint egy üzletet. Komoly munka. Listát vezetek a porszívózsákokról, színes kimutatást a pelenka etikai következményeiről. Ma reggel nem vagyok önmagam. Nem tudom, ki vagyok.