Ezerszer gondoltam és néha kimondtam már: nem kell tartani az egyformaságtól és a monotóniától. Az információcsere lenyűgöző egyszerűsége, a vasutak, melyek a föld egyik végéből a másikba szállítják az árut és az embereket , a távíró és a telefon, amelyek fénysebességgel továbbítják és közvetítik a gondolatot meg a szót, még nem érték el és nem is fogják soha elérni, hogy azonosuljanak velünk és elhomályosítsanak minket, ezáltal úgymond elveszítve a mindenkinél fellelhető faji, nyelvi, nemzeti és törzsi védjegyeket. Mondhatjuk úgy is , hogy a különbségek csiszolása és kopása ellen felvértezzük magunkat a tősgyökeres faji értékek megőrzésére, ami bár úgy tűnhet, hogy elveszett, mégis mélyen bennünk él.

Napjaink úgynevezett High-Life kultúrája, vagyis a társadalom leggazdagabb, legelegánsabb és legpökhendibb rétege, a látszat ellenére nem nagyvilági. Nők és férfiak egyaránt beszélnek franciául, sőt néha még jobban is, mint spanyol nyelven. Néhányan angolul, mi több németül is gagyognak. Külföldi könyveket olvasnak, mert a hazai- okkal vagy ok nélkül, abba most nem menjünk bele, - untatja őket. Az urak, nem meglepő módon nem szűkölködnek értékes ékszerekben és az őket szimbolizáló jelképekben. Londonból hozatják az öltönyöket, lovakat és autókat, míg a hölgyek Párizsból rendelik a ruháikat és a piperecikkeket. A francia konyha hatására a spanyoloké feledésbe merül vagy elkorcsosodik. Végezetül, ezen elegáns társaság ritkán választja nyaralóhelyként a kastélyaikat és a villáikat, inkább Franciaországot, Svájcot, Angliát vagy más északi területet vesznek úticélba. Ínséges időkben, ha már leapadt a pénzkészlet, akkor is elvárás legalább Biarritzig repülni.

Nos, mindezekkel együtt és mindennek ellenére, high-life kultúránk oly spanyol, mint hajdanán. A komédia-és regényírónak ahhoz, hogy megőrizze szereplői helyi és nemzeti jellemvonásait , nem szükséges a legalsóbb társadalmi rétekben kutakodnia, Bautecasig vagy a legzordabb, hegyvidéki rejtett zugokig elmennie.

Ezerszer megfordult a fejemben és néhányszor már ki is mondtam: nincs miért tartanunk az egyformaságtól és az egyhangúságtól. A közlekedés meglepő könnyedsége; a vasút, a távíró és a telefon, melyek rohamtempóban szállítják az árucikkeket és az embereket a világ egyik feléről a másikra és villámgyorsan továbbítják és terjesztik a szavakat és a gondolatokat, még nem vezetnek, és soha nem is fognak ahhoz vezetni, hogy egyformává váljunk - úgyszólván elveszítsük színünket- és nem fogják eltörölni az egyén társadalmi helyzete, nyelve, nemzeti- vagy törzsi hovatartozása adta ismertetőjegyeket. Azt mondanám, hogy ösztönösen egyfajta, a felszínen ugyan megkopó, de valójában mélyen gyökerező konzervativizmussal vértezzük fel magunkat, így védekezve a súrlódás ellen, mely lecsiszolhatná és kisimíthatná az egyenetlenségeket.

Úgy hisszük, hogy a társadalom leggazdagabb, legelegánsabb, fennhéjázó rétegének életmódja, melyet ma a "high-life" jelzővel illetünk, szükségszerűen kozmopolita; a valóságban azonban nem így van. Férfiak és nők egyaránt ugyanolyan jól - sőt néha jobban - beszélnek franciául mint spanyolul. Néhányan elboldogulnak az angol, sőt a német nyelvvel is. Ha olvasnak, külföldi könyveket választanak, mivel a hazaiakat unalmasnak találják, itt azonban most nem mélyedünk bele annak feltárásába, hogy okkal vagy ok nélkül. Az urak, ha nem szenvednek hiányt nemesfémekben vagy az azokat jelképező bankjegyekben, Londonból hozatnak öltönyöket, lovakat és kocsikat, a hölgyek pedig párizsi ruhákat és ékszereket rendelnek. A francia konyhaművészet elfeledteti vagy megmásítja a spanyolt. Végezetül pedig elegáns uraink és hölgyeink ritkán töltik nyári vakációjukat kastélyaikban vagy kúriáikban, inkább Franciaországba, Svájcba, Angliába vagy még misztikusabb tájakra indulnak. Ha rövid a kikötőzsinór és a madárka nem tud jobban eltávolodni, legalább Biarritzig akkor is el át kell repülnie a határon.

Így aztán mindezzel együtt, és mindennek ellenére, a spanyol felső tízezer ma is épp annyira spanyol mint a régi időkben, a komédiák és regények szerzői tehát anélkül is megőrízhetik szereplőik jellegzetes helyi vagy nemzeti karakterét, hogy a társadalom alacsonyabb rétegei között kutakodnának vagy a leghidegebb és legeldugodtabb hegyvidéki tájakra utaznának értük.

Már ezerszer gondolkodtam rajta és néhányszor ki is jelentettem: nem kell félni az egyformaságtól és az egyhangúságtól. Bár a vasút, a távíró és a telefon a kommunikációt bámulatosan megkönnyítve egykettőre eljuttatja az árucikkeket és az embereket földgolyó egyik távoli pontjáról a másikra, és a gondolatokat és a szavakat is villámgyorsan továbbítja és átadja, mégsem sikerült és nem is sikerülhet soha, hogy egyarcúvá formáljon, és hogy úgy mondjam, kifakítson bennünket és elveszítsük a mindenkit egyedivé tévő társadalmi, nyelvi, nemzeti és családi jellegzetességeinket. Úgy fejezném ki, hogy e folyamatos koptatás ellen, amely a különbségeket lereszeli és lecsiszolja ösztönösen a hagyomány megtartó erényével vértezzük fel magunkat, amely dolgok legmélyén változatlanul tovább él, bár a felületes szemlélő számára úgy tűnik, mintha már nem is létezne.

Amit mostanság úri társaságnak hívnak, vagyis a társadalom leggazdagabb, legelőkelőbb és legfennhéjázóbb része, bár számunkra bizonyára kozmopolitának tűnik, valójában mégsem az. Ezek a férfiak és nők igen jól beszélnek franciául, néha még jobban is, mint spanyolul. Néhányuk ezen felül az angol nyelvet is töri, sőt még a németet is. Ha olvasnak valamit, akkor külföldi könyveket vesznek a kezükbe, mert a hazait unják, most ne firtassuk, hogy okkal vagy ok nélkül. Az urak, nem szűkölködvén anyagi eszközökben vagy ezek látható jeleiben, Londonból hozatnak maguknak öltönyt, lovat és autót és a hölgyek ruhát és más cicomát. A francia konyha hatására a spanyol feledésbe megy vagy elveszíti jellegzetes ízeit. És végezetül nyaranta egyik nem előkelő képviselői sem túl gyakran pihennek saját kastélyaikban és udvarházaikban, annál inkább utaznak Franciaországba, Svájcba, Angliába vagy más északi országok tájaira. Ha kevés a pénz, akkor is legalábbis Biarritzig kell elrepülni és ott rázni a rongyot.

Nos tehát, mindezzel együtt, vagy mindezek ellenére a mi úri társaságunk továbbra is éppen annyira spanyol, mint régen volt és nincsen arra szükség, hogy a vígjátékok és regények szerzői a sajátos helyi és nemzeti színezet megtalálásához alakjaikat a legalacsonyabb társadalmi rétegekből merítsék vagy a batuecasi völgyekben vagy a legeldugottabb, alpesi, rejtett zugokban eredjenek a nyomukba.

Már sokszor végiggondoltam és párszor ki is mondtam: az egyformaságtól és egyhangúságtól nem kell félni. Az elképesztően könnyű kommunikáció, a vasutak, a távíró, a telefon, melyek a világ egyik feléből a másikba repítenek árukat és embereket, melyek villámsebesen továbbítják és közlik a szavakat és gondolatokat, még nincsenek azon a szinten, és nem is lesznek soha, hogy azonossá tegyenek, úgymond kifakítsanak minket, és lehetővé tegyék, hogy elveszítsük kasztunk, nyelvünk, nemzetünk vagy törzsünk sajátos jegyeit. Mondhatnánk úgyis, hogy annak érdekében, hogy elkerüljük a súrlódást, mely elsimítja és letisztítja a különbségeket, ösztönösen felfegyverezzük magunkat egy sajátosan konzervatív helyi erénnyel, mely mégha a felszínen nem is jelenik meg, ott lakozik lényünk legmélyén.

Amit most úgy hívnak, hogy high-life, vagyis a társadalom leggazdagabb, legelegánsabb és legfelkapaszkodottabb rétege, számunkra úgy tűnik, hogy kozmopolita kell, hogy legyen, és valójában mégsem az. Férfiak és nők, kik ugyanolyan jól vagy sokszor még jobban beszélik a franciát, mint a spanyolt. Néhányan még az angolt, sőt, még a németet is törik. Amikor olvasnak valamit, akkor külföldi könyveket olvasnak, mert a hazaiak untatják őket, anélkül, hogy most ragaszkodnánk annak magyarázatához, hogy okkal-e vagy sem. Az urak, mivel nemesfémekben vagy abban, amit ez jelképez, nem szenvednek hiányt, Londonból hozatnak öltönyt, lovakat, autókat, a hölgyek pedig Párizsból rendelnek ruhákat és kalapokat. A francia konyha feledésbe meríti, vagy megrontja a spanyolt. És legvégül a nyaralás szokása ritkán viszi elegáns hölgyeinket és urainkat saját palotáikba és nyaralóikba, sokkal inkább mennek Franciaországba, Svájcba, Angliába vagy még északibb vidékekre. Még amikor szorít a nadrágszíj, és nem lehet a rongyot rázni, akkor is legalább Biarritz-ig kell repülni.

Tehát akkor: mindezzel és mindezek ellenére, ez a high-life továbbra is ugyanolyan spanyol, mint régen, és a komédia- és regényírónak nem kell a legalsóbb társadalmi rétegekben keresgélnie vagy Batuecas-ba(*) vagy a legelvetemültebb, legzordonabb, legeldugottabb helyekre mennie ahhoz, ha meg szeretné őrizni szereplői helyi és nemzeti színét.

(*) Batuecas: völgy neve Spanyolországban, Salamanca közelében (ford. megj.)